Rólunk mondták – egy 24 éves ukrán édesanya vallomása

Egy átlagos napnak indult a február 24., amíg meg nem hallottuk a híreket. Reggel keltem, készültem a munkába és készítettem a gyereket az óvodába, de ekkor hallottuk a hírekben, hogy Ukrajnát megtámadta Oroszország. Rögtön hívtam a férjem, aki szerencsére itt tartózkodott Magyarországon a munkája miatt. Soha nem felejtem el, ahogy hívtam, már gondolkodás nélkül pakoltam össze az iratainkat, legfontosabb dokumentumainkat. Ő rögtön azt mondta, induljunk mihamarabb neki a határnak, induljunk Magyarországra.

A családommal is megbeszéltük, hogy jobb, ha még időben elindulunk, mert nem tudhatjuk milyen következményekkel járhat ez az egész, akár a határátlépésnél is, mivel az öcsém és édesapám is még hadkötelesek. Addigra a városban már eléggé eluralkodott a pánik, ahogy az emberekben is. Így a legfontosabb iratainkkal és váltóruhával nekiindultunk Magyarországnak.

A legközelebbi rokonokhoz mentünk, hogy tudjunk egy kicsit gondolkodni, várni a fejleményeket, mert akkor még abban reménykedtünk, hogy ez lecseng pár nap alatt. De sajnos nem így lett. Pár nap múlva felutaztunk a gyerekkel a férjemhez Budapestre. Itt is a rokonok fogadták be és segítettek lakást találni, egyedül nem ment volna, az biztos. Lakást találnunk nem volt olyan egyszerű, mert ahogy meghallották, hogy gyerekkel keresünk, rögtön kevés és megfizethetlen lehetőségek maradtak. De a kitartással és a szerencsének köszönhetően 1 hónap múlva sikerült találnunk egy lakást, amit ki is vettünk.

Én a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy ez az egész nem tarthat tovább fél vagy egy évnél, és minden a régi lesz, szépen hazamegyünk és éljük tovább a kis megszokott életünk. De sajnos most már be kell látnunk hogy ez nem így van és még ki tudja mi lesz tovább…

Ahogy beköltöztünk a lakásba, a fiúnkat beírattuk a területi óvodába, én pedig abban reménykedtem, hogy én is mihamarabb elkezdhetek dolgozni, hogy könnyítsem kicsit az anyagi terheinek. Hát ez sajnos nem ment olyan könnyen és gyorsan sem, mivel gyerek mellett nem túl egyszerű rugalmas munkát találni.

Nem volt könnyű, de mindig csak az vitt előre, hogy együtt van a családunk, nem látogatóba láttuk csak egymást.

Mikor már kicsit tényleg kifogytam a reményből és munkát sem sikerült találnom, akkor hallottam a JMSz-ről. Szerencsére bekerültünk a támogatói programba, ahol nem csak anyagi segítséget kaptunk a lakhatásunk megoldásához, de igazi lelki segítséget is, mivel mindig tudtak egy kis bíztatást is nyújtani. Nekünk ez nagyon nagy segítséget jelentett, főleg nekem és a gyereknek. Mivel úgy éreztem és érzem, hogy egy közösséghez tartozunk, ahol, ha esetleg van valami problémám, azt elmondhatom, és próbálunk rá megoldást találni, ha nem mást, pár biztató szót mindig kaptam.

A közös programok, gyerekprogramok is kicsit kikapcsolják és feltöltik az embert a hétköznapi problémáktól.

És amit a legtöbbet adott nekem a közösség, hogy próbáltak rávezetni, hogy a hosszú távú jövőnkre gondoljak, próbáljunk meg itt tervezni, ne a múlton rágódjunk.

Azóta szerencsére sikerült munkába állnom, úgy érzem én is megtaláltam itt a helyem, gyermekünk óvodába jár és a férjem is dolgozik. Most már próbálunk itt helyt állni, ami nem könnyű, mert a szívünk haza vágyik, de már nem erre gondolunk minden nap.

Ebben nagy segítségünkre volt a JMSz, mint anyagi, mint lelki támogatásban. 

Ezúttal is szeretnénk megköszönni mindent, amit értünk tettek, hálás a szívünk.