Egy SZIK-es kollégista a Hospes programról

Szűk fél éve Közel-Kelet szakértőkkel tartottunk vitakört. Szó esett szíriai és iraki válságról, menekült hajókról, egyebekről. Az egésznek volt valahol egy kávéházi bája. Ki gondolta volna akkor, hogy fél évvel később magyar válságról és menekült buszokról fogunk beszélgetni? Ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan utolér bennünket a történelem?

Elképesztően izgalmas dolgoknak vagyunk tanúi. Ez látszik a médiaérdeklődésen, a politikusok aktivitásán és az izgatott tekintetekben. Hát nem csodálatos, hogy mindenki azzal a tudattal ébredhet fel az ágyában, hogy végre vannak hírek, van mivel foglalkozni? Lehet szidni a kormányt, sőt válogatni a szidható kormányok között, akikkel szemben bemutathatjuk rátermettségünket, amikor kész koncepciókkal állunk elő a „menekültprobléma” megoldására. És ami a legfontosabb: megnyílhatunk érzelmileg. Beszámolhatunk ismerőseinknek arról, hogy milyen szolidárisak vagyunk, vagy éppen arról, hogy nem vagyunk holmi képmutatók, akik az érzelgősség oltárán feláldozzák hazaszeretetüket.

A menekültek körül kialakult mizéria, ha valamire jó, akkor egy tökéletes szociálpszichológiai kórkép a magyar társadalomról. Telve vagyunk szorongással, frusztrációval, elnyomott kreativitással, bizonyítási kényszerrel. Nem a fortélyos félelem igazgat, mert nincsen abban semmi fortélyos, teljesen nyilvánvaló. Nyíltan kimondjuk, hogy tartunk a bevándorlóktól, nyíltan kimondjuk azt is, hogy tartunk a kirekesztésüktől, de tartunk azoktól is, akik bármit megmondanak. Ezért igyekszünk inkább magunk is állást foglalni.

Menekültügy. Keleti. Buszok. Határzár. Kvóta. A probléma, hogy őszintén szólva politológusként sem vagyok képes teljesen átlátni. Gyanítom, hogy senki nem képes rá, még a Közel-Kelet szakértők sem. Ennek az oka pedig meglehetősen prózai. Túlságosan sok tényező van, amelyek elképesztő gyorsasággal változnak. Nem csupán utolért a történelem, le is hagyott bennünket.

A probléma politikai megoldása ezért várhatóan heteket, hónapokat, de lehet, hogy éveket vesz majd igénybe és ennek semmi köze az európai politikusok vélt, vagy valós inkompetenciájához. Az pedig kérdés, hogy egyáltalán lesz –e valaha társadalmi megoldás, legalábbis az integráció és az iszlámmal való konfliktusmentes együttélés szintjén. Be kell látnunk tehát, hogy semmit nem használ a közbeszédnek, ha meglovagoljuk az emberekből kitörő félelmet. Teljesen mindegy, hogy a magyar, vagy bármilyen más kormány milyen kompromisszumos megoldást választ a nehéz helyzetben. Itt még egy vélemény csak bonyolítja a kérdést.

Az egyetlen viszonyulás, amely számomra hitelesen hat, az a keresztényi odafordulás. Hospes venit, Christus venit! Amivel nekünk foglalkoznunk kell, az nem más, mint megtalálni a jövevényekben a hozzánk hasonló embert. Ne a híreket böngésszük, figyeljünk oda azokra, akik a tényleges megoldást adják! Akik elvégzik azt a hálátlan munkát, ami nélkül tényleg mindenki a saját bőrén érezné a menekültkrízis hatásait.

És be is lehet szállni a munkába! Nemsokára beindul a HOSPES program, amely többek között arra is hivatott, hogy összehangolja a menekültek érdekében végzett civil tevékenységet, valamint elindítsa az érdemi párbeszédet. Érdemes lesz odafigyelni.