Alois testvér: Bátran nézzünk szembe Európa új arcával
Az ökumenikus szerzetesközösség priorja Pannonhalmán adott interjút a SZEMlélek blognak. Alois testvér meggyőződése szerint sajátos átalakulás zajlik a kontinensen, s egyáltalán nem állítható szerinte, hogy rossz az, ami ránk vár az integráció kihívásának köszönhetően. Úgy véli, az a kulcskérdés, hogy az ismeretlentől való reális félelemből kiindulva próbálunk megoldást találni, vagy Istenbe vetett bizalommal, az irgalmasság útját választva nézünk szembe Európa új arcával.
Mindannyiunk szívében megjelenik valamiféle félelem, mert nem tudjuk, milyen jövő vár Európára. Új helyzetbe kerültünk azzal, hogy rengeteg menekült érkezik a világ számos országából, nagyon különböző helyekről. Jönnek Keletről, sokan közülük muszlimok, de vannak köztük üldözött keresztények, jönnek Afrikából is. Ez egészen új kihívás. Be kell vallanunk, hogy félünk ettől a helyzettől. Kérdés, hogy miként kellene reagálnunk, hiszen a migráció hulláma nem fog véget érni egyhamar.
Most érkeztem Afrikából, egy ifjúsági találkozón vettem részt Beninben, 7500 résztvevő jött össze különböző országokból. Arról beszéltek, hogy vajon hogyan találhatnának reményre saját hazájukban, saját élethelyzetükben. Nem csupán Európáról álmodoznak. Nagyon nehéz helyzetben vannak: rengeteg afrikai fiatal nem lát jövőt odahaza, s még akkor is, ha nem üldözik őket, azt gondolják, hogy élet sokkal könnyebb Európában, s rengeteg nehézséget vállalnak, hogy megtegyék az Európába vezető utat. Most itt vannak. Mit tehetnénk? Az elsődleges cél az lenne, hogy segítsünk nekik remény találni ott, ahol élnek. De akik már idejöttek, azokat be kell fogadnunk.
Taizében befogadtunk menekülteket, s úgy érzem, a velük kialakított személyes kapcsolat nagyban segít bennünket a helyzet megértésében és kezelésében. Ha csupán bizonyos távolságból tekintünk a kérdésre, sokkal félelmetesebbnek tűnhet az egész. Ám ha közvetlen kapcsolatba kerülünk néhány menekülttel, ha megismerjük a sorsukat, megtanulhatjuk, miként győzzük le fokozatosan ezt a félelmet magunkban.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az említett, Taizébe befogadott menekültekkel kapcsolatban?
Észak-Franciaországban rengeteg menekült gyűlt össze, hatalmas tábort alakítottak ki. A francia kormány elhatározta, hogy kiüríti a tábort, és szétosztja ezeket az embereket az országban.
Calaisról van szó?
Igen, Calais. Mi vállaltuk, hogy készen állunk a befogadásra, így elküldtek hozzánk tizenkét szudáni és egy afgán menekültet. Taizé kicsi falu: mindössze 70 lakosa van. Tucatnyi ember nagyon soknak számít egy ilyen apró településen. Külön házat alakítottunk ki, ahol otthont készítettünk elő számukra, ám közben izgultunk, hogy mi lesz ebből. Vártuk, vajon kik jönnek majd, s némi aggodalom volt bennünk, hogy mi következik most. Amikor megérkeztek, bennük is aggodalom volt. „Hová visznek vajon bennünket ezek az emberek ebben a kicsi faluban?” Tehát mindannyian féltünk attól, ami ránk várt. Viszont miután találkoztunk, néhány napon belül sokkal egyszerűbbé váltak a dolgok.
Mostanra elmondhatom, hogy barátságot kötöttünk egymással, s ezek a menekültek felnyitották a szemünket. Megismertünk olyan dolgokat az afrikai helyzetről, amikről korábban nem tudtunk, hogy mi folyik valójában Szudánban, Líbiában. Nagyon problémás szituációk vannak azokban az országokban.
Nem veszélyesek ezek a menekültek?
Dehogy! Elmondták viszont nekünk ők maguk, hogy azok között, akik ezrével áradnak felénk, természetesen vannak olyanok, akiknek nem kellene jönniük. Ám minden társadalomban hasonló a helyzet: az emberek egy része veszélyes, nem tartják tiszteletben az együttélés szabályait. Akár a saját országainkra is gondolhatunk. Külföldiek nélkül is akad néhány százaléknyi része egy adott nemzetnek, akik problémát jelentenek a többiek részére. Hasonló arányban lehetnek problémás személyek a menekültek között is, ez teljesen nyilvánvaló. Akik merényletet, gyilkosságot követtek el Franciaországban, maguk is helyiek voltak, ott születtek. Nem a menekültekkel érkeztek Európába. Van az ilyen tettesek között olyan, akinek a felmenői között találunk menekülteket, de azóta generációk nőttek fel a kontinensünkön.
Úgy tapasztalom, akiket befogadunk, a barátainkká lesznek. Csodálatos látni, ahogy a régiónkban élő megannyi család jön és segít az általunk befogadottaknak. Van, aki a francia nyelvtant tanítja nekik, más mosógépet ajánlott fel számukra. Akadt, aki hétvégi kirándulást szervezett nekik, de adminisztratív ügyek intézésében is jelentkeztek segítő szándékú lakosok. Mindennek köszönhetően új családokkal ismerkedett meg a közösségünk, a helyzet ráadásul megerősítette a régiónkban élő emberek kapcsolatrendszerét.
Egy korábbi levelében Ön említést tett Európa új arcáról, amely jelenleg is kialakulóban van.
A jövőről van szó, s ahogy az imént szóba került, az afrikai fiatalok is érdeklődve, sokszor félelemmel fordulnak ezen jövő felé.
Mit gondol, teljesen át fog alakulni Európa? Milyen lesz az a bizonyos új arc?
Számos nagy változás történt már eddig is Európa életében. A világháború után – elsőként csupán a nyugati országokban – elkezdődött a béke korszaka. Igaz, hogy ott volt a vasfüggöny, de Európa nem állt többé háborúban. Ez nagy változást jelentett. Európa második nagy időszaka 1989-ban érkezett el, amikor megnyíltak a határok. Beköszöntött a szabadság. A fiatalok végre utazhattak. Úgy éreztük, hogy egy újfajta Európa vette akkor kezdetét. Már el is felejtettük, mennyi változás történt akkor, milyen fontos volt ez az időszak.
Napjainkban rengeteg fiatal tanul külföldön, s Európa egyre egységesebbé válik, noha e téren van még tennivalónk. Ezt nevezhetjük akár Európa második születésnapjának. Elérkezett az idő, hogy megtegyük a harmadik fontos lépést: integrálnunk kell kontinensünk létébe a migrációval kapcsolatos bonyolult kérdéseket. Európa ugyanis nem teheti meg, hogy elzárkózik a világ többi részétől. Mostanáig nagyjából magunkkal foglalkozhattunk – Szíria messze volt. Mára viszont Szíria közel jött. Nem mondhatjuk, hogy távol áll tőlünk, ami ott történik. Afrika ugyancsak közelebb van, mint eddig volt. Ha akarjuk, ha nem, a mi életünket is befolyásolja, ami ott történik. Egyre globalizáltabb világban élünk, ami számos nehézség mellett megannyi pozitívumot is hoz magával. Ha kizárólag félelemmel állunk hozzá ehhez az új kihíváshoz, nem találunk megoldást rá. Ha megpróbálunk szembenézni vele, befogadni, integrálni az életünkbe a migrációval beköszöntő új kihívásokat, újfajta dinamikára lelhet Európa. Ehhez azonban szolidárisnak kell lennie a kontinens nemzeteinek. Olyan új szolidaritásra van szükség, amelynek mentén egyszerre támogatják egymást az országok, ugyanakkor tiszteletben tartjuk az egyes nemzetek, minden régió saját helyzetét. Nem lehet Európát kizárólag felülről megszervezni, azt mondva, hogy mindenki csinálja ezt, meg azt. Figyelembe kell vennünk a helyi lehetőségeket, valamennyi ország adottságait.
Pannonhalmán beszélgetünk, egy taizéi ifjúsági találkozó előtt. Mi a célja ennek a rendezvénynek: miért jönnek ide a résztvevők, s Ön szerint mit visznek majd magukkal?
Két fő célja van ennek a találkozónak. Először is összejövünk, hogy együtt legyünk, közösen imádkozzunk, elmélyítsük a hitünket, megerősítsük az Istenbe vetett bizalmunkat. Talán ez ma az egyik legfontosabb dolog, hiszen annyi bizonytalanság van a világban. Választanunk kell, hogy mi ad nekünk biztonságot. Tanulnunk kell, és segítenünk kell egymást, hogy rátaláljunk a biztonságunkra, amely maga a bizalom Istenben. Az Úr mindig segítette az Ő népét. Kivezette őket Egyiptomból, a szolgaságból, miközben azt sem tudták, hová tartanak. Végigkísérte Izrael teljes történelmét. Eljött Jézus, majd megszületett az egyház, amely aztán sok nehézségen ment keresztül. Fel kell ismernünk, hogy Isten itt van velünk ma is.
Amikor összegyűlik egy ilyen szép találkozóra a régió fiatalsága, olyan ez, mint a hitünk nagy ünnepe. Ünnepelnünk kell a hitünket, különben állandóan csak a gondokról beszélnénk. Áldani szeretnénk Istent, ünnepelve az Ő szeretetét. Ez az első cél. Isten ezen szeretetéből pedig szeretnénk eljutni az irgalom bátorságához. Az irgalom évében vagyunk, Taizében is ezt választottuk vezértémának: bátorság ahhoz, hogy irgalmasok legyünk. Bízni Isten irgalmában, és felfedezni, hogy miként tudjuk magunk is ugyanezt megvalósítani ott, ahol élünk. A családunkban, a plébániánkon, a közösségünkben, és a szegények között. Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza, hogy az egyház csak akkor képes betölteni hivatását, ha jelen van a legszegényebbek között. A legszegényebbek pedig a hajléktalanok, valamint azok a gyermekek, akikről lemondtak a szüleik, most pedig a menekültek is ide tartoznak.
Mit üzenne azoknak, akiknek félelem van a szívében, akik válaszokat keresnek, akik ezekkel a komoly kérdésekkel küzdenek? Mi jelenthetne továbblépést, épp csak egy következő lépést számukra?
Akik mitől félnek?
Az Európa jövőjével, a migrációval kapcsolatos félelmekre gondolok.
Azt üzenem, hogy ez a félelem az én szívemben is jelen van. Egyikünk sem tudja pontosan, mit kéne kezdeni a jelenlegi helyzettel. Arra szeretnék bátorítani mindenkit, hogy vegyük fel a kapcsolatot egy menekült személlyel. Nem feltétlenül azért, hogy rögtön segítsünk az illetőnek. De legalább hallgassuk meg: mi a történeted, honnan érkeztél, miért jöttél? Ez a meghallgatás segíthet bennünket egyrészt a bennünk élő félelem elfogadásában, és abban is, hogy ne ez a félelem, hanem a bizalom vezesse az életünket.
Gégény István