„Három kép ragadt meg bennem erősen: a métánál elsőként ütésre vállalkozó Hamid vágyakozó, örömteli tekintete – társaihoz hasonlóan az első pillanattól nyitott volt. Amikor megérkezett a kongói banda, egyiküket pacsival és „Hello, my friend!” megszólítással üdvözölte kubai sorstársa – volt velünk vagy fél tucat náció, mégis az egész egy családnak tűnt. Harmadiknak pedig az ugrik be, amikor a fűben feküdve néhány méterre tőlem megpillantottam az egyik édesanyát, aki éppen törökülésben imádkozott – nem tűnt úgy, hogy ez gondot jelentene számára az integrációban, ha jól sejtem, még a keleti irányt is pontosan betájolta.”