Zűrzavar Európa országútjain, félelem, reménykedés vagy harag a befogadásra vágyók arcán, sisakos határvédők, ellentmondásos politikusi nyilatkozatok és intézkedések. Nem kevésbé zűrzavaros a helyzet megítélése sem, élesek a viták elkötelezett keresztények között is. Afféle spontán, nyilvános zsinat zajlik. Jezsuita részről is több hang szól párhuzamosan. Következetesen emlékeztet a pápa, hogy nagylelkűség és az idegen befogadása nélkül nincs Evangélium, s következetesen figyelmeztet az elmúlt hónapokban többször nyilvánosságot kapott Henri Boulad egyiptomi jezsuita is, hogy ideje felébredni, hiszen Európa kereszténysége, identitása a tét. Az ellentétes vélemények önmagukban nem tesznek hiteltelenné: „semmi ellentmondás nem lenne abban, ha az lenne az Isten akarata, hogy én az említett módon szálljak síkra, miközben mások ennek ellenkezőjét támogatják” – írta Loyolai Szent Ignác, amikor nem kisebb személyiség, mint III. Gyula pápa egyik tervével szállt szembe. A jezsuita rend meg sem született volna, ha az alapító társak 1539-ben megijednek a közöttük húzódó nézeteltéréstől, amelynek tisztázása hónapokig tartott.

„Senki se csodálkozzon rajta, hogy köztünk, gyenge és törékeny emberek között, ilyen nézeteltérések voltak, hisz maguk az apostolok, az Anyaszentegyház fejedelmei és oszlopai, és sok más ugyancsak tökéletes férfi, akikhez a legkevésbé sem mérhetjük magunkat, egymás közt nem ritkán eltérő, sőt ellentmondó véleményt képviseltek és ellentétes véleményüket írásban is ránk hagyományozták.”

Ami tilos: a vélt vagy valós érveket egymás vagy a vándorló otthonkeresők lejáratására, a közvetlen segítség megtagadására felhasználni. Ez már ellentétes a „legyetek mind egyek” és a szeretet parancsával. Ferenc pápa és Henri Boulad markáns véleményét elkötelezettségük hitelesíti: kevesen viselik szívükön Európa kereszténységének sorsát annyira, mint a pápa, és Boulad atya is korát meghazudtoló lendülettel vezeti a keresztény és muszlim rászorulók tömegeiről gondoskodó szervezetet, az egyiptomi Karitászt. Ha igaz szavaikat elkötelezettség nélkül kezdjük csatakiáltásként használni, meghamisítjuk őket. A tiszta szív azonban nemcsak elviseli az átmeneti ellentétet, hanem a „konfúzió” még kegyelem közvetítőjévé is válhat számára – ismét Szent Ignác időtálló megfigyelése szerint –, hiszen jelezheti korábbi meggyőződéseink korlátos voltát és előkészítheti egy új, a valóságnak jobban megfelelő és Istennek is inkább teret adó szemléletmód megszületését.

Hiteles új szavak és tettek azonban nem születnek maguktól, csak ha korábban ismeretlen területekre merészkedünk. A polemikus 1960-as években történt, hogy a szavak hiteltelenségétől tartva váratlanul visszalépett egy papoknak hirdetett lelkigyakorlat pap előadója. Végül egy „egyszerű világit” hívtak el, aki értelmi fogyatékos emberekről kezdett mesélni és arról, hogy mit tanult általuk saját hiányairól és Istenről. Egyszer egy kórházban járt, mesélte, és egy hatalmasra nőtt koponyájú, vízfejű csecsemő ágyánál földbe gyökerezett a lába. Nem tudta, hogyan lépjen kapcsolatba a kicsivel, félt, nehogy bajt okozzon. Végül egy ápolónő fogta meg a kezét, gyöngéden a gyermek fejére helyezte, és így szólt: „Ugye, milyen szép?” „Szükségem volt rá, hogy valaki megmutassa a szeretet mozdulatát” – mondta az előadó, a ma már világszerte ismert Jean Vanier, a Bárka közösségek alapítója.

Októberi számunk kérdése: hogyan fogadhatjuk a feltáruló hiányt, a megértés elégtelenségét, amikor még csak várjuk, hogy valaki megmutassa a szeretet szavait, mozdulatait? Időbe telhet, míg rászorulóból nagylelkű adakozóvá válunk, de már ma is járhatjuk ezt az utat tanulékonyan és tiszta szívvel.

Lukács János SJ