Szerda reggel érkeztünk meg először a szerb-horvát határon létesített, Duna-menti Opatovac menekülttáborba. A magyar jezsuita menekültszolgálat önkénteseiként mentünk segíteni a horvát JRS társainknak. Célunk az volt, hogy ott segítsünk, ahol most van rá nagyobb szükség és közben megismerjük a helyzetet, építsük a magyar-horvát jezsuita együttműködés kereteit.

A horvát jezsuita szolgálat tagjai több más civilszervezettel együtt végeznek napi 24 órás önkéntes munkát a táborban a horvát Vöröskereszt vezénylete alatt. Sokat számít a civilszervezetek munkája a horvát rendőrség és a katonaság mellett, ugyanis a táborban szeptember 15. óta napi 6-10 ezer menekült fordul meg. Utóbbiak Szerbiából érkeznek és a horvát állam felügyelete alatt néhány órás, legfeljebb két napos tranzit után tovább is viszik őket Szlovéniába.

A tábort bejárva elsőként az vonta magára figyelmemet, hogy mennyire hatékonyan, kéz a kézben dolgoznak együtt a rendőrök és a civil önkéntesek. Míg a rendőröknek feladata a rend fenntartása és a tolakodások megfékezése, az önkéntesek ruhát, takarót, ételt-italt osztogatnak és segítik a kisgyermekes családok külön ellátását. Mi is ezt tettük a délelőtti (6-14), délutáni (14-22) vagy éjszakai (22-6) műszakokon, amelyeken részt vettünk. Sok arab vagy fárszi tolmács is önkénteskedik a táborban, rájuk állandóan szükség van a tábori regisztráció alatt elszakadt családok egyesítésére és minden más apró probléma megoldására. A horvát JRS önkéntesek között is négy tolmács segédkezik, Mohammed (Szomáliából érkezett három éve), Waseen (Szíriából, kilenc éve), Amin (Iránból) és Vesna nővér, aki a Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség tagjaként 13 évet töltött Észak-Afrikában és ott tanult meg arabul. Nagyon megható volt számomra ezeknek az embereknek a jóakaratát és segítőkészségét megtapasztalni.

Sok mindent lehetne megemlíteni a tábor működéséről, az önkéntesek apróbb munkáiról, a menekültek állandó áradatáról, amely teljesen természetes módon vonja maga után a nagyobb logisztikai illetve politikai kérdéseket arról, hogy mi is lesz ezekkel az emberekkel a közvetlen közeljövőben és hosszabb távon egyaránt. Ám ezekről a kérdésekről sokan írtak már hosszú sorokat. Amiről én itt pár szót szeretnék mondani, az a sok emberi arc, amelyet néhány nap alatt láthattam.

Nem volt alkalmam egy-egy menekülttel jobban, személyesen megismerkedni. Ám nagyon sokuknak tekintetével találkoztam. Láttam az arcukat a tábor bejáratánál, amikor hajnali háromkor leszállnak a buszról és a fagyközeli éjszakában dideregve várják a tábori regisztráció sátrai előtt, hogy rájuk kerüljön a sor, és hálásan néznek ránk, mert egy pohár meleg teát hozunk nekik. Láttam őket a ruhás sátorban, amikor félórás vagy annál hosszabb sorban állás és gyakran tolakodás után végre az asztalunkhoz érve, ki szelíden, ki követelőző módon, de valójában mind rászorulva kérik, hogy adjunk nekik vagy apró gyermeküknek egy cipőt, egy sálat, egy nadrágot vagy egy téli kabátot. Láttam szemük tekintetét, amikor az éjszaka közepén kis csoportokban bejárjuk a többi önkéntessel a tábort és pokrócokat és kartondobozokat osztunk szét, hogy a hideg elviselhetőbbé váljon. És minden egyes arckifejezés, minden egyes szempár arról tanuskodik, hogy egy emberi élet sorsát nem lehet egy politikai-demográfiai összképbe beleolvasztva leegyszerűsíteni. Emmanuel Levinas francia filozófus szerint az arckifejezés kontextus nélküli jelentéssel bír. Egy embert és társadalmi szerepvállalását mindig adott kontextusban ítélünk meg. Azonban ha két arckifejezés, két tekintet találkozik, az csak “te” meg “én”, és semmi több. Ilyen esetben merül fel leginkább az emberi méltóság kérdése, amit megadunk egymásnak vagy megtagadunk egymástól.

Visszaérkezésünk után találkoztam egy hívő katolikus asszonnyal, aki a következőt mondta nekem: “Én mint keresztény ebbe a migránskérdésbe belebuktam”. Nagyon megérintett, hogy ezt így képes volt megfogalmazni és beismerni, hogy azok az indulatok, amelyek felgyülemlenek benne a mostani menekültáradattal kapcsolatban, nem felelnek meg a krisztusi tanításnak. Őszintén bevallom, opatovac-i látogatásom alatt én is küszködtem ilyen indulatokkal. De ezek az indulatok mindig lecsillapodtak, amikor egy-egy arckifejezéssel, hálás vagy rászoruló tekintettel találkoztam. Ezek az arckifejezések újra meg újra ráébresztettek, hogy az én jövőm nem ott dől el majd, hogy 5-10 év múlva milyen társadalmi következményei lesznek ennek az áradatnak, hanem sokkal inkább ott, hogy ma hajlandó vagyok-e segíteni azoknak, akik rászorulnak, és ezáltal megadni nekik azt az alapvető emberi méltóságot, amely tekintetükből ragyogni kívánkozik.

Köszönet az egész horvát JRS önkéntes csapatnak a kedves fogadtatásukért.

Petro-de Chalendar Kálmán

JRS Croatia
Opatovac