Egyik világvallás sem tehető felelőssé a terrorizmusért – ezt mondta az Európa Rádiónak Máté-Tóth András valláskutató, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi tanszékének vezetője. Hozzátette: veszélyes a kereszténységre hivatkozva bosszúért kiállítani. Máté-Tóth András szerint az egyházaknak, a kereszténység legfontosabb szervezeteinek vagy éppen a pápának nem az a feladata, hogy a politikai racionalitás, és a nemzetbiztonsági szempontok alapján megoldási javaslatokkal álljanak elő, de az feladatuk, hogy az erőszakspirál ellen tegyenek.

Máté-Tóth András valláskutató szerint szörnyű, hogy különböző országokban összemosódik a nemzeti érdek egy bizonyos keresztény érdekkel, azaz hogy a kormányoktól azt kell hallani az egyházaknak és a hívőknek, hogy az, aki a nemzetet fontosnak tartja, az csak olyan kereszténységet hirdethet, amely az elzárkózást, a kirekesztést, a kétlépcsős ember nézetrendszerét képviseli. Ez nehéz helyzetbe hozza az egyházakat és a keresztényeket, akik egyszerre szeretik hazájukat, féltik Európát és meg akarják tartani azt a provokatív jézusi kinyilatkoztatást is, amely az ellenségszeretetre vonatkozik. Máté-Tóth András szerint erre a nehéz helyzetre még nincsenek válaszai az egyházaknak és a teológusoknak. A következő percekben Máté-Tóth Andrással, az MTA doktorával, szegedi valláskutatóval beszélgetünk.

Legutóbb a párizsi terrorcselekmények után beszélgettünk, és sajnos hasonlóan szomorú apropói vannak annak, hogy újra leülünk. Egyszer jó lenne majd valami vidám dolog kapcsán is találkoznunk. Csak így felvillantás szerűen – mert ez nem egy hírműsor, hanem próbálunk egy kicsit mögé látni a dolgoknak – voltak ugye a Brüsszelben történtek, amit az Iszlám Állam követett el. Aztán a CIA jelentése is a közelmúltban látott napvilágot, ami azt mondja, hogy veszélyben van Budapest, mint esetleges célpont, és Varsó is veszélyben lehet. Sőt, a krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó is a terrortámadás veszélyének kitett rendezvények listájára került, 3,8 pontra értékelték egy 5-ös skálán a szakemberek, ami azt jelenti, hogy a lehetséges és a valószínű között van a terrortámadás esélye.

Szóval mindezek fényében mit gondol Ön, mint valláskutató – kell félnünk akár itthon, akár egy katolikus / keresztény rendezvényen bárhol Európában attól, hogy mi leszünk a következő célpontok?

Nem sokkal vagyunk Húsvét után, és hogyha számít a kereszténység Magyarországon vagy az említett országokban, például Lengyelországban, akkor nem lehet erre a kérdésre más választ adni, mint azt, hogy aki keresztény, az nem fél. „Nem félni” az a kereszténység perspektívája szempontjából nem vakságot és süketséget jelent, hanem azt a hitet akarja kifejezni, hogy a világnak van gazdája. Ez a világ és a benne való történések valahol egy végső egyenletnek az egyenlőségjele után pozitív mérleggel fognak bezáródni. A keresztény perspektíva erre a gazdára, erre az Istenre fókuszál. Az a magatartás, ami az egyén életében, a kisebb-nagyobb közösségek, országok, térségek életében a kereszténység perspektívájára akar építeni, szintén nem jelent politikai butaságot vagy óvatlanságot, hanem annak a hangsúlyozását jelenti, hogy az az ellenség-logika és a bosszú logikája az mindneki számára káros, míg az ellenségszeretet és az irgalom logikája a legnagyobb esélyt nyújtja a világban a béke megerősödésének, és adott esetben a terrorizmus előnyösebb, jobb kezelésének is.

Mindenkinek más a feladata akkor, amikor újra és újra terrortámadások áldozatai fölötti gyászolunk. Más a feladata a magánembernek, a közvetlenül ottlévőknek stb. Annak, aki vallásokkal foglalkozik, az a feladata, hogy újra és újra aláhúzza azt: nem lehet egyetlenegy világvallást sem felelőssé tenni terrorcselekményekért. Ugyanakkor azt is, hogy a világvallási hagyományok azok nem valahogy a törénelem és az adott társadalmi helyzet és gazdasági helyzet fölött lebegő éteri illatok, hanem a történelemben megvalósuló nemzetekhez, politikai elitekhez, gazdasági érdekekhez, etnikai tömbökhoz kapcsolódó kulturális potenciál, amelyben megvan a lehetősége annak is, hogy erre hivatkozva az emberi elme számára felfoghatatlan és értelmetlen brutális cselekedetek végrehajtására lelkesítsen bárkit. De ez nem a vallásoknak a lényege, elsődleges üzenete, amit egyébként a kereszténység, az iszlám vagy a buddhizmus vagy a hinduizmus vagy más nagy vallási hagyományok tanítói is közel egybehangzóan képviselnek.

Nagyon veszélyes mondjuk a kereszténységre hivatkozva bosszúért kiáltani. A „szemet szemért, fogat fogért” még a zsidóságban sem pontosan azt jelentette, mint amit a vendetta jelent mondjuk Szicíliában vagy az Albán hegyvidéken. És így különösen a jézusi prófétai hagyomány alapján a kereszténység semmiképpen sem vállalhatja azt, hogy busszút áll. Akármennyire is borzasztó a szinte most kihűlő holttestek mellől megszólalva azt mondani, hogy az öngyilkos terrorista is ember, de a kereszténység egyetlen embert sem zárhat ki az „ember” kategóriájából. Ha Jézus azt tanította, hogy a Mennyei Atya jókra és gonoszokra egyaránt fölvirrasztja a napját, akkor nem teheti meg a mai kereszténység és a mai kereszténységet képviselő bárki, hogy zárójelet tegyen a kinyilatkoztatás legfényesebb mondatai mellé, és azt állítsa, hogy „kivéve, ha valaki az Iszlám Állam terroristája. Mert arra nem virrasztja fel a napját.” Ez lehetetlenség. Egészen biztos, hogy a kereszténység és a kereszténység legfontosabb reprezentánsainak, mint például a pápának, a Keresztények Világtanácsának vagy akármelyik más nemes szervezetnek nem az a hivatása, hogy a politikai racionalitás és a nemzetbiztonsági tudások mentén felvesse, hogy mi a konkrét megoldás. Ebben nem illetékesek. Azonban abban mindenképpen illetékesek, hogy fenntartsanak egyfajta perspektívát, egyfajta szemléletet, ami az erőszak spirálját legalább relativizálja. Nagyon szörnyű hallani, hogy különböző országokban összekapcsolódik a nemzeti érdek egy bizonyos kereszténynek tekintett érdekkel, és azt a követelményt kell hallania a keresztényeknek vagy egyházak képviselőinek a kormányzattól –Magyarországról is beszélhetek, más országról is –, hogy aki a nemzetet fontosnak tartja, aki Európát fontosnak tartja, az csak olyan keresztélységet hirdethet, amelyik az elzárkózás, a kirekesztés, a szegregáció, a kétlépcsős ember elképzelését osztó nézetrendszer. Ez egy rettenetesen nehéz helyzet a kereszténység képviselőinek: egyszerre szeretni a hazájukat, Európát és egyszerre fenntartani a kinyilatkoztatásnak ezt a provokatív, ellenségszeretetet meghirdető dimenzióját. Ez nagyon-nagyon nagy nehézség, nagy kihívás a mai kereszténység, Egyház, teológia számára. Ezen nagyon sokan évődnek, és nincsenek kész válaszok ebből a szempontból. Az igazi ökumenikus együttműködésnek, az igazi áhítatnak vagy az igazi teológiai intellektuális innovációnak ilyen helyzetben bizony arra kell irányulnia, hogy ebben a helyzetben, amikor terrorista támadásra lehet számítani elméletileg bárhol a világon, gyakorlatilag a nemzetközi publicitást leginkább elérő helyeken, helyszíneken, akkor visszakérdezzünk arra: mi a kereszténységnek a lényege? Vissza kell kérdeznünk arra, hogy milyen módon gondolkodtunk a kereszténységrőle eddig, és talán ezután másképpen kell gondolkodnunk. Igen, nagy alázattal, nagy elszántsággal úgy gondolom, hogy minden vallásnak, de jelen esetben itt Európában, Magyarországon is a kereszténységnek talán ez az elsődleges feladata.

Szerintem a bosszú és a félelem azért elég messze áll egymástól. Én Húsvét vasárnap este átböngésztem az aznapi híreket, annak reményében, hogy úgysem történt semmi a világban, csak mondjuk Ferenc pápa mondott valamit, elolvasom, béke van, szeretet van, Jézus feltámadt stb., és azzal találtam szembe magamat, hogy Pakisztánban 70 ember meghalt, 300 megsérült egy keresztény húsvéti szertartás végén egy parkban – később kiderült, hogy a többségük valójában nem is keresztény, hanem muszlim volt, mert a parkot mások is használják, de mégiscsak egy keresztény ünnepre időzítették ezt a támadást. És később az is kiderült, hogy ezt egy iszlám szélsőséges szervezet vállalta magára, akinek a szóvivője azt mondta: „azért követtük el a merényleteket, mert a keresztények a mi célpontjaink”. Szóval hogyha mindezeket olvasom, akkor énbennem őszintén van egy kis félelem.

Ez nagyon természetes dolog. Az evangélium tanítása, Jézusnak az előbb idézett mondata – amit ugye feltámadás után is mondott, meg előtte is mindig, amikor nagy zűr volt, ha magasra csaptak a hullámok ilyen vagy olyan értelemben, – nos, az nem a félelem érzését tiltja. Annyi antropológiai tudást a Megváltóról fel szabad tételeznünk, hogy tisztában volt vele: az embernek vannak érzelmei, és azoknak nem kell, nem lehet parancsolni. Ha le akarjuk fordítani a „ne félj” szavakat, akkor talán ezt mondhatnánk: ne ez a félelem vezérelje a gondolkodásmódotokat és a cselekvéseteket. A félelem egy nagyon fontos jelzőeszköz arra, hogy az ember ne félálomban éljen, ne álmatagon éljen, hanem legyen résen! De a félelemvezérelt magatartás nagyon gyorsan magányossá teszi az embert, és a félelemnek is van egy eszkalációs logikája. Először még csak a racionálisan többé-kevésbé megindokolt dolgoktól fél az adott közösség vagy társadalom, később pedig fóbiává változik s már a sajátárnyékától is félni kezd az ember. Ez a veszély fennáll, és azt nem tudom – én nem vagyok szóvivője egyetlen terrorszervezetnek sem , hacsak a tudományos köztösségeket nem terrorista szervezeteknek tekintjük, – nos, azt nem tudom, mi a célja a terrorizmusnak, de nagyon valószínű, hogy a céljai közt a félelemben tartás is szerepel.

Ha már itt a félelemről beszélgetünk: Ön félne vagy nem félne elmenni idén nyáron erre a bizonyos krakkói Ifjúsági Világtalálkozóra? Nem tudom, tervezte-e, hogy elmegy erre, de változtat ez az Ön álláspontján? Ha megkérdeznék Önt hallgatói innen a Vallástudományi Tanszékről, hogy „Tanár úr, menjünk-e?”, akkor mit mondana nekik?

Többször voltam Krakkóban, csodálatos középkori város, csodálatos egyetemmel, amelyikkel szoros együttműködésben dolgozunk, most is van ott 2 hallgatónk. Én azt hiszem, hogy elmennék. Miért merem ezt mondani? Egyébként nem vagyok különösebben bátor ember – csak így szavakban-, de akkor is voltunk Görögországban családostul, amikor attól volt híres a média, hogy ott sztrájk van, bezárnak az üzletek és nem is tudom még miféle fenyegetés létezik. Ebből mi nem érzékeltünk semmit sem.

Az egyik barátomat szeretném idecitálni most, aki akkor, amikor a szerb háború dúlt, elhatározta, hogy elmegy a belgrádi Duna-hídra, ami egy stratégiai célpont volt. Elmegy a belgrádi hídra, és részt vesz abban a nemzetközi kampányban, ami meg akarja akadályozni a híd lebombzását. Nagy rizikóvállalás. 7 gyereke van egyébként ennek az apukának. A baráti kör nagyon felháborodott ezen a felelőtlenségen, és akkor ő azt mondta: szerinte ő nagyobb felelősséggel viseltetik a gyerekei iránt, ha nyilvánosan ellenáll egy logikának, aminek a következő lépésében a gyerekei is áldozatok lehetnek.

Semmiképpen sem szeretném állítani, hogy a mártíromságot bármelyik vallás előírná. Szentideálok radikális követésére vonatkozó előírások léteznek, de hát talán azt is túlzás lenne mondani, hogy legyen a keresztény ember válasza egy ilyen fenyegetettségre, hogy akkor menjünk 100-szor annyian Krakkóba és haljunk meg inkább 100-szor annyian, bízva abban, hogy talán azok, akik ezeket a terrortámadásokat intézik, meghökkennek ezen az áldozaton. Ez naivitás. De hát a világot megváltani sem racionális logika alapján sikerült…

Beszélgettünk már arról korábban, hogy nem szerencsés a menekülteket és a terroristákat, illetve minden muzulmán embert összemosni. Ezzel kapcsolatban jut eszembe Ferenc pápa egy újabb szimbolikus de nagyon őszinte cselekedete nagycsütörtökről, amikor egy olaszországi menekülttáborban vitte véghez a lábmosási szertartást. Nagyon színes társaságot gyűjtöttek össze, voltak köztük kopt keresztények Eritreából, muzulmánok, egy hindu, több katolikus és még egy segítő is a táborból. Mit üzen Ferenc pápa ezzel?

A keresztény liturgiák közül az Úrvacsora, az eucharisztikus liturgia képviseli bizonyos értelemben a csúcsot, és ha a hétköznapi embert megkérdezzük: mi az a kereszténység, vagy kik aoka keresztények, akkor valószínűleg valami olyasmit válaszol: nem tudom, kik azok a keresztények, de azt tudom, hogy vasárnaponként összejárnak. Tudjuk, hogy ennek az összejárásnak az indoka az úgynevezett nagycsütörtöki utolsó vacsor. Ezen az utolsó vacsorán hangzott el a mondat Jézustól: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Erről vita van kezdettől fogva a teológusok, bibliaértők között – mi az az „ez”? Azt jelenti, hogy azt a szimbolikus gesztust kell megismételni hogy osztjuk a kenyeret és a bort és abból mindenki fogyaszt? Vagy azt a cselekedetet kell megvalósítani, amit Jézus utána tett: elment az Olajfák hegyére és kiszolgáltatta magát egészen a kereszthalálig? Vagy esetleg a lábmosás magatartását kell „ezt cselekedni”?

Azáltal, hogy Ferenc pápa most egy ilyen sajátos helyszínen és sajátos társasággal végezte el ezt a szertartást, talán kizökkentette a lábmosás szertartásának ezt a nagyon, talán méltatlanul alárendelt szimbolikus jelentőségét. Újra a reflektorfénybe emelte, oda, ahova emelni is kellett, egészen közel az Eucharisztia jelentőségéhez. Egészen biztos, hogy az a gesztus, amit a pápa gyakorolt, az a szolgálatnak a gesztusa. Mindegyik keresztény egyháznak az alapokmányában ez a szolgálat egy elsődleges dallam. És ez a gesztusa látjuk a pápának talán az egyházi magatartást is önvizsgálatra tudja késztetni – vajon milyen jellegű, átgondoltságú, eszközrendszerű a szolgálat, amit a keresztények a legkülönbözőbb országokban végeznek? Vajon jó-e az a reflex, hogy a magunk köreibe tartozóknak legyünk szolgálatára, a barátoknak, az ismerősöknek, családnak, ami minden európai országban nagyon magas értéket képvisel; vagy pedig próbáljunk meg kilépni ezeken a körökön túl is, és olyanokkal szembeni szolgálatunkat is jelenítsük meg, akik nem tartoznak közvetlenül hozzánk? Nem a vérszerinti hozzátartozóink, adott esetben Európán kívüliek, vagy a vallási határainkon túliak? Mert ahogyan az előbb említettem, a kereszténység szeretetkoncepciójában „az” a nap mindenkire süt, a szolgálat gesztusa mindenki felé irányul, ha ragaszkodunk ehhez az eredeti üzenethez és a kereszténységet nem csak egy polgári jólét spirituális kommentjének tekintjük, hanem egy koncepció és egy megcélzott magatartás és közösségi eszmény lényegének.

Mondhatjuk azt, hogy Ferenc pápa úgy tett, ahogy Jézus az utolsó vacsoránál elmondta: „ezt tegyétek majd utánam”?

Egészen biztosan mondhatjuk, mert a pápának nem csak néma gesztusai vannak, hanem vannak hangos szavai is. Az utóbbi hónapokban nagyon határozottan foglalt állást a menekültproblémával kapcsolatban; hogy a szeretet az egyetlen megoldás, és hogy mindenkinek a maga területén át kell gondolnia, mit jelent ez. Persze ehhez hozzá tartozik az is, hogy azok a problémák, amelyek miatt ez az őrületes menekültáradat elérte egyre inkább Európát, azok nem függetlenek a nagyhatalmak gazdasági érdekérvényesítésétől. Tehát amikor a pápát halljuk, akkor nem csak azt halljuk tőle, hogy a katolikusok, a keresztényeg vagy a jószándékú, jóakaratú emberek személyesen hogyan gondolkodjanak vagy esetleg mit fontoljanak meg. Hallani kell azt is, hogy rendszerek, gazdasági összefüggések vannak, politikai érdekek, háttéralkuk vannak, és azoknak a szereplői is kell hogy lássák, amikor a pápa mossa a menekültnek a lábát, aki nem is keresztény.

Picit jöjjünk vissza a mi régiónkba. Ferenc pápa után Kiss-Rigó László püspökről szeretném kérdezni, ugyanis – őszintén mondom Önnek, de mondtam a püspök úrnak is személyesen – én meglepődtem azon, amit megtudtam róla. Nem tudom, Önhöz eljutott-e már a hír, hogy a szeged-csanádi egyházmegye az elmúlt hónapokban 10 millió forintott gyűjtött a legnagyobb szír katolikus plébánia javára. Amin megdöbbentem, hogy meghívták Kiss-Rigó Lászlót, és ő személyesen viszi el ezt az adományt Szíriába. Annak fényében, amit eddig olvashattunk Kiss-Rigó Lászlóról – olyan nyilatkozatait, amit inkább érthettünk politikainak mintsem egyházi vezetőhöz valónak – meglepő-e Ön szerint, hogy Kiss-Rigó László püspök úr elmegy Szíriába?

Őszintén szólva igazából nem lepődök meg, azért sem, mert hát őneki nagyon sok szokatlanul vagány megnyilvánulását láthattuk, amióta a szeged-csanádi megyéspüspök. S hát ő egy olyan karakter, aki szereti vállalni a kockázatot, hisz az is kockázatvállalás, ha az ember a nyilvánosság előtt valami olyasmit mond, hogy a római pápának fogalma sincs arról, mi zajlik ma a világban menekültügyben.

Nagyon lényeges azt hiszem tudni, vagy önmagunkat is mindig figyelmeztetni rá, hogy ami első megközelítésben ellentmondásnak látszik, az egy második megközelítésben akár harmóniában is lehet. A püspök úr – úgy, mint egyébként nagyon sokan mások, egyre többen – úgy véli, hogy Európa óriási veszélyben van. Hogy a kontroll nélküli bevándorlás megakadályozása Európa egyik legfontosabb feladata. Európát félteni azt is jelenti, hogy Európának a keresztény hagyományát is félteni kell egy agresszív muzulmán missziótól – ha valaki ezeket gondolja, akkor emellett nagyon is megfér, hogy valaki azt mondja: keresztények iránti szeretetnek és testvérbarátságnak el kell odáig érnie, hogy nem itt – ahol nem annyira életveszélyes – hanem ott, ahol nagyon életveszélyes, ott kell kimutatni a szolidaritást. Úgyhogy nagyon örülök neki, az én pénzemet is viszi.

Ha már az elmúlt percekben 3 ország szóba került, akkor szeretnék megemlíteni egy dolgot. Az Open Doors nevű nemzetközi szervezetnek van egy olyan listája, amit minden évben nyilvánosságra hoznak. Ők pontozzák azt, hogy melyik országban mennyire üldözik a keresztényeket. Az imánti beszélgetés 3 országa, Szíria, Pakisztán és Eritrea az első 6-ban benne van. Mondom az első 6-ot: 1. Észa-Korea, 2. Irak, 3. Eritrea, 4. Afganisztán, 5. Szíria, 6. Pakisztán. Ezt csak a hallgatóink számára szerettem volna ide hozzátenni.

Magyarországra visszatérve: Balogh Zoltán Emberi Erőforrások miniszter úrnak volt egy – hát nem nyilatkozata, hanem frankfurti zártkörű előadáson mondott olyan dolgokat, amik aztán eljutottak a hazai sajtóba. Azt mondta Balogh miniszter úr, hogy szörnyű és buta volt a kerítésépítés, és lelkészként és miniszterként úgy gondolta, nem tud ebben részt venni, ahogy abban sem, hogy gyűlölet-kampány folyik a menekültekkel szemben; ezeken a bizonyos óriásplakátokon. Azzal az érzéssel is küszködött, ahogy egybemosott mindenkit a kormánykommunikáció. Állítólag elhangzottak ezek a mondatok egy frankfurti klubban.

Mindez azért érdekes, mert Balogh miniszter úr egyben református lelkész is, még ha most nem is praktizál ebben a minőségében. Erről mi a véleménye?

Ismerem a nyilatkozatot és nagyon örülök neki, hogy vállalta, hogy ezt a többféleséget a homogén kormányzati kommunikációbana megmutatja. Azt hiszem, ideje van az egységnek és ideje van a sokféleségnek. Az a politikai program, amit a regnáló kormánykoalíció elindított 6 évvel ezelőtt, az egy nagyon világos program volt. Gyakorlatilag a társadalom minden lényeges területének a teljes átszervezése annak érdekében, hogy meg lehessen valósítani azt, amit annak idején nem lehetett megvalósítani 1989-ben. A rendszerváltás beteljesítését vállalta az Orbán-kormány, és ezt a programját következetesen viszi végig, hogy úgy mondjam, kerül amibe kerül.

Ennek a programnak a beindítása, kiépítése az alkotmánymódosítástól kezdve a személycserék garmadájáig, a gazdasági érdekek átrendezéséig stb. teljes homogenitást, pártfegyelmet, 100%os lajalitást és igazodást követelt, mert külöben nem lett volna lehetséges. Különben az lett volna – az ő felfogása szerint -, mint ami ’89 után történt: a különböző háttéralkuk és paktumok stb. elássák a váltásnak a lényegét , a korábbi rendszertől való teljes eltávolodásnak a lényegét. Most e programnak számos eleme megvalósult, és lehet, hogy elérkezett az ideje a sokféleségnek. Annak csak örülhetünk, ha éppen Balogh miniszter úr, aki reormátus lelkész, nagyon jól képzett teológus és egy széles látókörű ember, éppen ő volt az, aki ezt a sokféleséget ilyen módon megmutatta. És nem árt feltételezni azt, hogy rajta kívül még más ember is van a kormányban, az ország vezetésének a legmagasabb szintjén; sőt talán azt sem lehetetlen feltételezni hogy közülük mindenki ember, és nem csak egy massza, nem csak egy bábrendszer, akik a bábjátékosnak az utasítására csinálják cirkuszt, a színjátékot. Nagyon nehéz megtanulni a demokrácia körülményei között a nyilvános működést. Nagyon nehéz helyén kezelni a különböző megnyilvánulásokat. Ha lehet párhuzamot vonni, talán nagyon durva párhuzam, de a Donald Trump-kormány magatartásával kapcsolatban számos médiaszakember az elmúlt hetekben vagy napokban nagyon komoly szövegeket nyilatkozott írott és elektronikus sajtóban arról, h Donald Trump-ért ők a felelősek. A siker, amit magáénak tulajdoníthat, annak köszönhető, hogy a média erre a szélsőséges populista, semmiképpen sem ízléses megnyilatkozási stílusra folyamatosan ráugrik és folyamatosan közli, mert ez az érdekes. Hillary Clintonnak a sémái nem érdekesek, vagy a Cruise-nak, vagy másoknak. De a Trump-nek – ez kicsit olyan, hogy annak idején a Torgyán úrnak a megnyilatkozásai összehasonlíthatatlanul többen szerepeltek a médiában egyszerűen azért, mert az újságítók szerettek kacagni. Mert az emberek szerették azt a hihetetlen stílust. Most szeretnék oda visszalépni, hogy nagyon jól meg kell tanulni, hogy amikor közvetítetten a kormány munkáját bemutatja nekünk a sajtó, akkor bizony mit is látunk? Hogy azt az emberi sokféleséget, ami létezik a politikai homogenitás mögött, azt képesek-e közvetíteni, vagy egyáltalán érdekli-e őket? Minden néppártnak van egy beső dinamikája is, ha szabad így mondani.

Jópár évvel ezelőtt Pokorni Zoltán elkezdett a közoktatással kapcsolatban alteratívan beszélni, ami nem illett bele abba a logikába, amiben az akkori kormány éppen gondolkodott a közoktatásról. Utána eldöntötte, hogy ő inkább XII. kerületi polgármesterként fog tovább dolgozni, és továbbra is számos alkalommal, számos helyen megnyilatkozott a közoktatással kapcsolatban. Most Balogh Zoltánt hallhattuk, aki kicsit alternatív módon szólalt meg, és biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő a kormánnyal kapcsolatos lojalitását fel akarná adni. Egészen biztos vagyok benne, hogy a gyökeres változtatásnak a végigvitelét szívvel-lélekkel és hatalmas munkabírással továbbra is végezni fogja, de ezen a ponton valamit megnyilatkozott. Az is lényeges, hogy ezt Németországban tette. Annak is megvan a maga értelme és helye, hogy ha Magyarország legmagasabb rangú politikusai Németországban megszólalnak, akkor tudniuk kell ott annak tudatában beszélni, hogy az ország jövője számára a legfontosabb partnerországban nyilatkoznak. És hogyha Németországban olyan belátások vannak, amiket Merkel asszony politikája fémjelez, akkor ott nagyon fontos elmondani, hogy például a migránspolitikával kapcsolatban nem volt 100%-os egyetértés a kormány tagjai között.