Izgatottan vártam, hogy kiérjünk Röszkére, a Karitász busza már várt ránk. Hárman orvostanhallgatók indultunk útnak. A barátaink féltettek minket a menekültektől, mint később megbizonyosodhattunk róla teljesen alaptalanul. Az egészségügyi sátorban tevékenykedtünk. Orvosokat segítettünk, gyógyszereket keresgéltünk és később pakoltuk, rendszereztük őket egy jó néhány órán át. Hála a nagylelkű adományozóknak, rengeteg adomány érkezik, ezt próbáltuk feldolgozni. Sebeket láttunk el, sokaknak kiterjedt és súlyos seb volt a lábán a sok gyaloglástól. Fertőtlenítettük, bekötöttük, remélve hogy ez enyhülést hoz fájdalmukra. És borzasztó hálásak voltak, ami nagyszerű érzés volt, látni a szemükben a csillogást, az arcukon a mosolyt, hogy ezt a hosszú és szenvedésekkel teli utat talán enyhíteni tudtuk.

Röszke 5
Fotó: Cinzia Panero

Korombeli, fiatal húszas éveikben lévő férfiak is eljöttek hozzánk, már gyógyult lőtt sebekkel, amelyek sokszor okoztak nekik olyan maradandó sérüléseket amik munkaképtelenné tették őket (például fél lába végig lebénulva). Az út pora persze meglátszott rajtuk, és ezt a legtöbben szégyellték. Röszkei tartózkodásom egyik legmeghatározóbb élménye, amikor egy 14 éves fiúval hosszasan beszélgettem aki egyedül volt, nagybátyjával indult el de őt elvesztette, így egyedül folytatta útját. Tökéletesen beszélt angolul, azt mondta úgy tanult meg, hogy rengeteg filmet nézett angolul. Ilyenkor döbben rá sokszor az ember, hogy ha bár a jelen helyzetben ez egyáltalán nem látszik higiéniás állapotukat tekintve, de beszámolóik alapján ezeknek az embereknek egzisztenciájuk, és bizonyos tekintetben teljesen átlagos életük volt mielőtt elhagyták otthonukat. Ez a fiú nagyon fájlalta a lábát, de nem akarta levenni a cipőjét, mert azt mondta nagyon koszos a lába, a szemembe sem mert nézni. Mikor mégis sikerült rávenni, kapott vizet hogy egy kicsit megmossa. Mondtam neki, hogy ennél sokkal rosszabb is van, és kérdeztem tőle, miért szégyelli ennyire? Fölnézett rám, letörve, fáradtan és szomorúan, egész egyszerűen azt válaszolta: “Nézz csak rám, itt ülök egy hölgy előtt és a lábaimat mosom”.  Még ha nem is egy az anyanyelvünk, kultúránk, vallásunk, akkor is ahogy a szemembe nézett elém tárta minden érzését, ebben az egyszerű mondatban és a tekintetében benne volt minden. Sokan nem beszéltek angolul, ezért a tolmácsok hatalmas segítségek voltak, a velünk érkező orvostanhallgató arab nyelvtudása is nagyon jól jött. Az orvosi ellátás rendkívül hasznosnak bizonyult, mert bár ételük legtöbbször volt, hosszú útjuk alatt nemigen látnak orvost, gyógyszereik nincsenek, az út márpedig igenis egy kockázati tényező a betegségek kialakulásában.  Zoknit, cipőt és ruhát is osztottunk, amit nagyon hálásan megköszöntek.

IMG_0329
Fotó: Cinzia Panero

A szemét rengeteg volt, és méghozzá azért mert nem volt hova tenni. A szemetesek és a kint lévő pár konténer korán megtelt, így a szemét jobb híján kupacokba gyűlt a földön. Sokat jártunk körbe, a saját szemünkkel szerettük volna látni, és nem a médiából tájékozódni. Újra és újra felfedezem az érintés erejét, amikor egy szigorú tekintet, egy bizalmatlan szempár megenyhül egy ölelés, érintés hatására, így ezt igyekeztük minél többet gyakorolni. Akármennyire árnyoldala is van a népvándorlásnak, az integráció nehézségének vagy sokszor hiányának, valahogy a megannyi szempont elé (hogy miért ne legyenek itt) elé helyeződött az a szempont, hogy emberek. Érzésekkel, fájdalmakkal, örömökkel, családokkal, problémákkal. És talán az ember a kulcsszó, ugyanis az, hogy a Jóisten kegyelméből jó helyre kerültünk, nem jelenti azt hogy ne születhettünk volna mi is oda. Teljes szívemből kívánom, hogy ezek a legtöbbször otthonukból háború elől menekülő emberek Isten áldásával megtalálják a békéjüket.

Balajthy Anna, Kaszap István Jezsuita Szakkollégium, Szeged