Alois testvérnek, a Taizéi Közösség priorjának elmélkedése a Mária utcai Jezsuita templomban Budapesten, 2016. szeptember 25-én.

Budapestet régóta nagyon szeretjük Taizében. Közösségünk néhány tagja már az 1960-as évek elején keresztényeket látogatott meg, a kommunista rendszer szigorú ellenőrzése miatt akkor még csendben és nagyon diszkréten. Roger testvér, a közösség alapítója 1983-ban, majd 1989-ben járt itt. Számomra felejthetetlen az a három hónap, amelyet Pécsett töltöttem 1989-ben, hiszen ez volt az az id őszak, amikor megnyíltak a kapuk, és osztozhattunk a magyarok örömében. Nagyon szép élményeket őrzünk a budapestiek vendégszeretetér ől, akik több tízezer fiatalt szállásoltak el otthonaikban az 1991-es és a 2001-es taizéi európai találkozó során. Ideje volt már, hogy visszajöjjünk ide! Hat testvéremmel nagyon boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk, ebben a jezsuita templomban, ahol hűségesen és rendszeresen tartanak közösen imákat taizéi énekekkel.

A gazdag és Lázár történetében Jézus olyannak mutatja be az életet és a halált, mint ami nagyon idegen a mi modern felfogásunk számára, ezért lehet, hogy szeretnénk a Szentírás olyan szövegeihez fordulni, amelyek erről többet árulnak el. Íme, az ószövetségi olvasmány Ámosz prófétáról még inkább zavarba ejt bennünket szigorúságával. Engedjük, hogy ezek a szövegek megszólítsanak bennünket! Nézzünk az adott korhoz szorosan kapcsolódó nyelvi elemeken túlra, mert csak ezáltal tudjuk felfedni valódi lényegüket. Jézus a farizeusoknak meséli el a gazdag és Lázár történetét, azoknak, akik többnek gondolták magukat másoknál. Íme az üzenet, amelyet nekik céloz: Isten minden embert kivétel nélkül szeret, különösen a legszegényebbeket, és úgy tanúskodhatunk erről mi magunk is, ha nem bástyázzuk körül magunkat a saját biztonságunkkal, hanem a megosztás és a testvériesség embereként cselekszünk. Merjünk irgalmasak lenni! A gazdag egész életében elzárta a szívét a közvetlen közelében élő Lázár szegénysége előtt. Annak halála után is olyannyira saját magára figyel, hogy egyetlen együtt érző szava sincs Lázár számára, sőt, inkább ki szeretné használni őt arra, hogy saját szenvedését csillapítsa, és megvédje családja érdekeit. Jézus az irgalmasságra hív minket ezzel a történettel.

Az irgalmasság megnyitja szívünket mások nyomorúsága előtt, az anyagi értelemben vett szegénység előtt éppúgy, mint minden szenvedés előtt, az előtt is, amely nem érzékelhető mindig azonnal: ilyen egy nehézségben élő gyermek, egy család, egy hajléktalan, egy fiatal szenvedése, aki nem találja élete értelmét, vagy egy magányos idős emberé, egy betegé, egy fogyatékkal élőé, egy idegené. . .  A szenvedőben vajon nem maga Krisztus várja-e az együttérzésünket, vajon nem ő maga mondja-e: „Éhes voltam, és ennem adtatok.” Ez a példázat felnyitja a szemünket a világban jelen lévő igazságtalanságra és képmutatásra. Ha odafigyelünk azokra, akik szegényebbek nálunk, társadalmi szinten is elköteleződhetünk mellettük. Odafigyelésünk valójában odafordulás másokhoz: közeli szeretteink is szegények bizonyos értelemben, akiknek szüksügük van ránk, még ha különleges képességeik vannak is, vagy éppen nagy felelősségű munkát végeznek.

Jézus a gazdagot és Lázárt elválasztó nagy szakadékról beszél. A gazdag egész életében a közömbösség szakadékát mélyítette önmaga és Lázár között. A mi társadalmainkban is annyi szakadékkal találkozunk! Bátorságra van szüksügünk, hogy túllépjünk a határokon, az emberek közötti szakadékokon, amint ahhoz is, hogy a szolidaritás és a testvériesség építői legyünk. Keressük és ismerjük fel, milyen megosztottságot szeretnénk legyőzni. Ha merünk lépéseket tenni mások felé, akkor váratlan dolgokkal találkozunk, és bár számos nehézséggel szembesülünk, biztos vagyok abban, hogy mély örömben is részünk lesz.

Idén ünnepeljük Szent Márton születésének évfordulóját, akinek életéből jól ismerjük a jelenetet, amikor köpenyét megosztja egy útjába kerülő szegénnyel. Működésének más vetületei is gondolkodásra késztetnek. Fiatal katonaként nem akar vért ontani és a barbárok ellen harcolni, akik a római birodalom meghódítására indultak. Később, már püspökként, erejét nem kímélve küzd a kiengesztelődésért a gyakran megosztott keresztények között. Isten mindannyiunkat arra hív, hogy a közösség útjait keressük másokkal.

Jómagam most tértem vissza Afrikából, és megértettem, hogy óriási szükség van a közeledésre és a kölcsönös megértésre Európa és Afrika között. Elviselhetetlen annak a rengeteg afrikai menekültnek a drámája, akik odavesznek a Fölközi-tengerbe. Több testvéremmel Beninben jártunk, ugyanis Cotonouban volt A bizalom zarándokútja a Földön legutóbbi állomása. Különböző afrikai országokból mintegy 7500 fiatal gyűlt össze és töltött el együtt öt napot. A helyi egyházközségek látták vendégül őket, és családok adtak nekik szállást. Egy óriási sátor alatt együtt imádkoztunk. A Cotonouban rendezett találkozást azzal fejeztem be, hogy ígéretet tettem az afrikai fiataloknak, és ezt ma este kezdem teljesíteni. Biztosítottam őket arról, hogy Európába visszatérve arra kérem az itt élő fiatalokat, hogy szenteljenek figyelmet oly sok afrikai kortársuk kérésének, akik arra vágynak, hogy több igazságosság legyen a nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatokban. Az erre a kérésre adott válaszunk az egyik feltétele annak, hogy az afrikai fiatalok derűsen tudjanak elköteleződni abban, hogy maguk is hozzájáruljanak a jövő építéséhez saját hazájukban.

Amikor a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszédet továbbgondoljuk, nagy késztetést érez az ember az alábbi kérdésre: Mit mond ez a történet nekünk az Európába ekkora hullámban érkező menekültáradat kapcsán? Vannak vidékek, ahol olyan magas az érkezők száma, hogy a lakosság kimerült és fogytán az ereje. Ez teljesen érthető. De sokan vannak azok is, akik távolról sem közömbösek, mint a példázatban szereplő gazdag ember, hanem azon munkálkodnak, hogy nagylelkűen befogadják az érkez˝oket. Illúzió volna azt gondolni, hogy a menekültek jelenlegi áradata alább fog hagyni. Nincs más választásunk, mint mérlegelni azt, ami az adott helyzetben szükséges és helytálló, tenni mindezt naivitás nélkül, de úgy, hogy közben nem engedünk a félelemnek és a bizalmatlanságnak. Semmilyen megoldásra nem fogunk rátalálni személyes kapcsolat nélkül.

A hétről hétre Taizébe érkező fiataloknak többször javasoltam a következőt: mindannyian látogassunk meg menekülteket. Azzal az egyszerű céllal, hogy megismerjük őket, hogy meghallgassuk a történetüket. Amit aztán — ki tudja? — újabb lépések követnek majd. Előfordulhat, hogy váratlan felfedezést teszünk, amikor ugyanis közel lépünk a szenvedőkhöz, a saját sebeink is begyógyulhatnak. Gyakran jóval többet kapunk, mint amennyit adunk akkor, amikor elköteleződünk a szenvedők nehézségeinek könnyítése mellett. Magam is átéltem mindazt, amiről beszéltem, tavaly decemberben, szíriai látogatásom során. Szeretnék erről beszélni veletek, azzal a szándékkal, hogy szüntelenül imádkozzunk ezért az országért, ahol mérhetetlen a szenvedés. Nincs ennivaló. De annyi sok ember köteleződik el abban, hogy ételt oszt. Soha nem fogom elfelejteni azt a délelőttöt ott az udvarban, amelyet élelmiszeradagjukra várakozó várandós vagy kisbabás muzulmán asszonyok töltöttek meg. Keresztények és muzulmánok dolgoznak együtt azért is, hogy egybegyűjtsék a gyerekeket, és ellensúlyozzák az iskola hiányát. Egy fiatal a következőt mondta nekem: Mi együtt szeretnénk élni a különböző vallású emberekkel, de nem hallják meg a hangunkat, mert a fegyverek zaja sokkal erősebb.

Karácsony napjait Homszban töltöttem. Mélyen megrendültem! Saját szememmel láttam egy félig teljesen lerombolt várost, emberekkel találkoztam, akik mindenüket elveszítették, és a fájdalom lelkem legmélyéig hatolt. Nem tudtam nagy dolgokat tenni értük, csak egyszerűen megmutatni, hogy nem feledkezünk meg róluk, és karácsony napján velük imádkoztam a jezsuita kápolnában, amely érintetlen maradt a romok között. Karácsony előestéjén néhány fiatal ünnepséget rendezett a gyerekek számára ebben a kerületben. Teljesen meghatódtam a fiatalok igyekezetén, hogy ha csak kis időre is, örömet szerezzenek ezeknek a gyerekeknek. Az Európába áramló rengeteg menekült nyugtalansággal tölt el, és váratlan helyzet elé állít bennünket, de a Szíriában tett látogatásom éppúgy, mint a fiatalok találkozója Cotonouban, megérttették velem, hogy a lakosságnak ez a mozgása, áramlása egészen addig nem fog alábbhagyni, amíg saját politikai helyzetük nem javul, amíg a béke és a stabilitás elérhetetlen marad számukra. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a testvériesség üzenetét hordozzuk a menekültek számára. Ezért fogadtunk be Taizében egy iraki és egy szíriai keresztény családot a gyermekeikkel, egy szíriai muzulmán családot, egy fiatal férfiakból álló csoportot Szudánból és Afganisztánból. Nem győzöm nekik hangoztatni, hogy Isten küldte őket hozzánk.

Az elmélkedést azzal fejezem be, hogy visszatérek Pál apostolnak tanítványához, Timóteushoz írt szavaihoz, a mai második olvasmányból. „De te, Isten embere, [. . . ] igazságra, vallásosságra, hitre, szeretetre, béketűrésre, szelídségre törekedj. Harcold a hit jó harcát. . . ” Az irgalmasság és a szolidaritás gyakorlásához bátorságra van szükség; ez pedig harc, küzdelem. Csak úgy tudjuk megvalósítani, ha ez egy másik küzdelemben, a hit sokkal mélyebb harcában gyökerezik. A külső harcot a belső küzdelem táplálja, ezért a szívünknek kell először megváltoznia, és engedni, hogy Isten lelke beleköltözzön. Ez volt az, amit a gazdag ember nem értett meg, hiszen halála után sem változott meg a szíve. A világ békéje, a nemzetközi igazságosság, az emberek közötti kiengesztelődés a saját szívünkben kezdődik, valamennyiünk szívében. Szent Márton jól tudta ezt, hiszen püspöki teendői közepette is az intenzív imádkozásból akart egész életében meríteni. Ha a hit jó harcát szeretnénk megvalósítani, nagy segítségünkre lehet, hogy kölcsönösen támogatjuk egymást. Nagyon fontos együtt imádkozni, mert ez készít fel bennünket újra meg újra, hogy befogadjuk Isten szeretetét, hogy Istennek igent mondhassunk, ahogy Szűz Mária is tette: igent mondott neki, amely egy életre szólt.

Miközben a hit jó harcát vívjuk, és engedjük, hogy hitünk átformáljon bennünket, felfedezzük, hogy a feltámadt Krisztus előttünk jár és hív minket az együttérzés útjaira. A Szentlélek által már megújítja a föld arcát.