„Néha a kezünk bölcsebb, mint a fejünk”

Pár héttel ezelőtt a Német Waldorf Szövetség által tartott traumapedagógiás előadás bevezetőjében hallottam ezt a mondatot az egyik meghívott vendég szájából. Jól megjegyeztem, mert szavakba foglalta azt az érzést, ami bennem a menekült-helyzettel kapcsolatban él.

Október végén 10 napot töltöttem a horvátországi menekülttáborokban a Jezsuita Menekültszolgálat (JMSz) önkénteseként. Anélkül mentem ki, hogy tudtam volna, pontosan mire számítsak – alapvetően személyes motivációk hajtottak. Mindig is volt bennem egy (kissé irreálisnak tűnő) vágy, hogy például a harmadik világ szegényeivel töltsek pár hónapot, utcagyerekekkel foglalkozzak stb. Ez sosem valósult meg, de most váratlanul mégis rám talált szinte ugyanaz az élmény itt, Európában. Azt még itt az elején említeném, hogy óvodapedagógus végzettségem van, és általában nem vagyok naprakész a politikai eseményeket illetően. A menekülthelyzettel kapcsolatban is ez a helyzet – amikor pár hónappal ezelőtt Keleti pályaudvaron szembesültem (szó szerint) azzal, hogy itt valami „nagy dolog” történik, próbáltam egy kicsit világosabban látni a folyamatot illetően – sok emberrel beszélgettem erről, de a különböző nézőpontok és végletes vélemények között elveszni éreztem magam. Nem tudtam, mit is gondoljak, de ennek ellenére emberileg mélyen megérintettek engem ezek a sorsok, a szemem előtt lejátszódó „kis történelmek”. Végül úgy döntöttem, hogy ha megérteni nem is tudom, mi történik, és úgysem rajtam múlik, ki mit dönt a határok lezárásával és megnyitásával kapcsolatban – de emberileg tudok segíteni azoknak, akiknek erre az emberségre szükségük van. Hagyom, hogy a kezem bölcsebb legyen a fejemnél…

Így jutottam hát ki Horvátországba. A 10 nap során 2 menekülttáborban is volt alkalmam dolgozni, mert pont azon a héten zárták be a kisebb tábort Opatovacban, és nyitották meg az új, nagyobb, biztonságosabb körülményeket nyújtó tábort Slavonski Brod mellett.

Ezekben az alapvetően rendőrségi-katonai táborokban a Vöröskereszt koordinálja a szociális jellegű munkákat, amikbe a kisebb önkéntes szervezetek – így a JMSz is – bekapcsolódnak. Nagy az együttműködés a különböző kisebb-nagyobb szervezetek között, így elég gördülékenyen halad a munka.

Mi 8 órás műszakokban dolgoztunk, egymást váltva. Általában praktikus munkákra kértek minket – pl. ebédcsomagolás, ételosztás, ruhaosztás. Volt olyan feladat is, hogy a busz illetve vonat megérkezése után a regisztrációra váró tömegben próbáljunk segíteni – itt volt alkalom pár perces beszélgetésekre a menekültekkel, amit ők nagyon értékeltek. A sok terelgetés, sorbanállás közepette ki voltak éhezve a személyes kapcsolatokra, arra, hogy emberszámba vegyék őket. Én általában szappanbuborékkal bűvöltem a várakozó gyerekeket, illetve gyakran akadt nálam édesség is – és a felcsillanó gyerekszemeken keresztül a felnőttekkel is hamar kapcsolatba lehetett lépni. Megkérdeztem a nevüket, honnan jöttek, hová tartanak. Zömében persze magukat szírnek illetve afgánnak vallókkal találkoztam, akik 90%-ban Németországba tartottak… Rengeteg család érkezett akár 4-6 gyermekkel is, és sok helyütt már az édesapjuk vagy valamely családtagjuk Németországban várta őket. A másik feladatunk a bejáratnál azok kiszűrése volt, akiknek komolyabb segítségre volt szükségük – pl. igyekeztünk külön figyelni a betegekre, a nagyon pici babával vagy nagyon sok kisgyermekkel érkező családokra. Őket ilyenkor előrevettük a sorban, és a regisztráció után személyesen tovább kísértük az orvosi ellátáshoz, közben igyekeztünk nekik ruhát vagy élelmet szerezni, ha szükségük volt rá. Sok esetben még a távozásukat is meggyorsítottuk, hogy ne kelljen órákat várakozniuk a tömeggel együtt valamelyik „szektor”-ban. Az ilyen családokkal akár 1-1,5 órát is töltöttem, ez alatt volt alkalmam kicsit jobban megismerni őket, beszélgetni velük. Nagyon hálásak voltak a segítségért… Néhányukkal még elérhetőséget is cseréltünk, hogy alkalomadtán majd jelezhessék, hogy biztonságban megérkeztek a céljukhoz. Az egyik fényképen látható kicsi Mariam édesanyja például pont ma írt is nekem, hogy szerencsésen megérkeztek Belgiumba, jól vannak, megszerezték a letelepedési engedélyt, és munkát keresnek…

Egyébként nagyjából ez a rendszer a táborban: a menekültek szervezetten, buszokkal vagy (a másik táborban) vonattal érkeznek a táborba Szerbiából. A csoport leszállt, sorban állnak a regisztrációhoz, amin mindenkinek át kell haladnia. Fényképet készítenek róluk és ujjlenyomatot vesznek. A regisztráció után egy-egy csoportot egy-egy „szektorba” kísérnek – itt kicsit lepihenhetnek a katonai sátrakban, van lehetőségük valamilyen szinten megmosakodni, illetve kaphatnak élelmet, ruhát. Nagyon sokan igen alul vannak öltözve, különösen a gyerekek, illetve a lábbelijeiket szeretnék lecserélni. A ruhaosztás esetenként nagyon kemény munka – a sokszor akár 1-2 órás sort kiállva folyamatosan érkeznek az emberek, és utána mégis gyakran távoznak csalódottan, mert nem találtunk nekik megfelelő ruhadarabokat. Azért mindenkinek igyekszünk legalább valamit adni… Pokrócokba burkolózva ülnek, feküdnek a sátrakban és a sátrak előtt. Itt van lehetőségük orvosi ellátást is kérni – a rászorulókat minden esetben személyesen kísérjük el a szektorokon kívül eső orvosi sátorhoz és vissza, mert így nem veszítik el a családtagjaikat, barátaikat. Egyébként a kisgyerekes családokat minden esetben együtt mozgatjuk, nehogy elszakadjanak…

A pár órás várakozást követően aztán jönnek a rendőrök, és egyes oszlopban a buszok/vonat felé terelik őket, amik továbbszállítják a csoportokat Szlovéniába.

Egy nap alatt akár 6-8000 ember is áthalad a táboron, éjszaka ugyanúgy, mint nappal.

Sok megdöbbentő sorssal találkoztam, ezek közül említenék néhányat. Egyik társunk egy nagyon pici babának nyújtott segítséget – a kicsi 10 nappal azelőtt született, császármetszéssel. Maga az édesanyja hozta őt a karján, annak ellenére, hogy neki is nyilvánvalóan kímélnie kellett volna magát. Olyan hír is érkezett, hogy hármas ikrek születtek a szerb menekülttáborban…

Nekem személyesen az egyik legsúlyosabb élményem egy egyedülálló anyához és 3 gyermekéhez kapcsolódik. A bejáratnál várakozva vettem őket észre – a legkisebb, 1 év körüli gyermek hangosan kiabálva zokogott, mellette a 2 kissé idősebb testvér is sírt, így vették körül az édesanyát, akinek erős hasi fájdalmai voltak, gyakorlatilag a földre roskadt tőlük. Ő is sírt. Nagy nehezen átvergődtem velük a regisztrációig, onnan meg az orvosi sátorig, ahol rögtön megvizsgálták a fiatalasszonyt. Vakbélgyulladás gyanúja merült fel, felajánlották a nőnek, hogy kórházba szállítják, miközben a gyermekeit a táborban egy ismerős családra bízták volna. Hosszú ideig ment a beszélgetés arab nyelven, tolmács segítségével – én egy kukkot sem értettem belőle, de a szituáció mégis egyértelmű volt: az anya nem volt hajlandó kórházba menni. Félt, hogy elveszíti a gyermekeit… Miután kapott valami fájdalomcsillapítót, összeszedte magát, és a kicsikkel együtt visszaállt a menekültek sorába, akik Szlovénia felé igyekeztek.

Pozitív élményként említeném viszont az alkalmat, amikor – konkrét tennivaló híján – bementem az egyik szektorba, és elkezdtem néhány gyerekkel mókázni, játszani. Rövid időn belül vagy 30-an gyűltek körém, rajtuk kívül meg még a szülők is, akik lelkesen fényképezték az „eseményt”… Gyorsan kellett kapcsolnom, hogy most mit is kéne tenni – a szappanbuborék-kapkodás már kezdett veszélyessé válni a létszám miatt. Leültettem hát őket, és megtanítottam nekik egy mutogatós „halandzsa”-dalt, amit lelkesen énekeltek velem. Megkérdeztem a nevüket, tanítottak nekem néhány szót a saját nyelvükön, és ők is énekeltek egy-egy dalt. Közel egy órán át játszottunk így együtt, utána alig tudtam távozni a rajtam csüngő gyerekhadtól.

Ezek tehát az én emlékeim – ahogy én láttam a menekülteket, migránsokat, bevándorlókat, akárhogy is nevezzük őket. Láttam bennük az embert, és ők is ráébresztettek engem a saját emberségemre.

Kovács Luca