A Jézus Társaságának Általános Rendfőnökének kérésére a Közel-Keleten szolgáló jezsuiták egy csoportja írta az alábbi szöveget. E szöveg elsődleges célja, hogy minden ember lelkiismeretéhez folyamodjon, és elmondja, mit kell átélnie sok kereszténynek napjainkban a Közel-Keleten. Remélhetőleg e szavak sok gondolatcserét eredményeznek, és mindenkit cselekedetre bátorítják, azokat, akiket foglalkoztat az ebben a régióban élő emberek jövője.

 

 

A KÖZEL-KELET:

KERESSÜK A SZAVAKAT

  1. A Közel-Kelet tragédiájának eredete visszavezethető helyi, régiós és nemzetközi feszültségekre, a terület nyersanyagaiért kapkodó világhatalmak küzdelmére továbbá a társadalmi igazságosságért, szabadságért és az emberi méltóságot tisztelő politikai hatalmak kialakulásáért való belső küzdelmekre. A napjainkban tartó borzalmak sok különféle érzelmet váltanak ki belőlünk: felháborodunk a gyilkos őrültség hallatán, már-már belefáradunk a látszólag elérhetetlen békéért való küzdelembe, és a tehetetlennek érezzünk magukat ebben a nehezen felfogható geopolitikai környezetben. Ez a borzalom a társadalom minden rétegét érinti, kezdve a különösen Palesztinában, Szíriában, Irakban, Líbiában és Jemenben élő sokféle keresztény, muzulmán és zsidó közösségeken, de valamilyen mértékben a többi környező országban élőket is. E tragikus helyzetben meg kell törnünk a csendet, és fel kell ébresztenünk a lelkiismeretünket nem csak személyes, de nemzetközi szinten is.

    I: AGGASZTÓ A HELYZET

  2. A háború által sújtott országokban élő emberek helyzetét világosan kimutatják az ábrák, amelyeket a nemzetközi szervezetek állítanak elő. Például ha Szíriáról van szó: Az OCHA[1] szerint, 13,5 millió embernek (a 2010-ben 22 millióra becsült lakosságból) van szüksége humanitárius segélyre. Ebből 4,8 millióan már elhagyták az országot, hogy a szomszédos vagy európai országokban keressenek menedéket, a többi, 6,6 millió pedig az országon belül vált hontalanná.
  3. Nyilvánvaló, hogy a keresztény közösségeket is szenvedés sújtja ebben a felháborító helyzetben. Ezt a tényt Ferenc Pápa 2014. május 25-én Bartholomeus Pátriárkával, illetve 2016. február 12-én Kirill Pátriárkával aláírt két szándéknyilatkozat egészen világossá tette. Az első nyilatkozat fókuszában az „Egyiptomban, Szíriában és Irakban lévő egyházak, amelyek az utóbbi események miatt a legtöbbet szenvedték el” állnak[2]. Hasonlóképpen, a második állítás a következőt emelte ki: „A Közel-Kelet és Észak-Afrika számos országában élő keresztény testvéreink egész családjai, falvai és városai néptelenednek el teljes mértékben. Templomaikat feldúlják és kirabolják, szent tárgyaikat megszentségtelenítik, emlékhelyeiket lerombolják. Fájó szívvel gondolunk Szíriára, Irakra és más országokra a Közel-Keleten, ahonnan minden elképzelést felülmúló mértékben vonulnak ki a keresztények, onnan, ahol hitünk legelőször elterjedt, és ahol más vallási közösségek mellett éltünk az Apostolok kora óta”.[3]
  4. Az ENSZ történetében először a Biztonsági Tanács ülést tartott 2015. március 27-én a keleti keresztények és más kisebbségek témájáról. A találkozón Ban-Ki-Moon, az ENSZ Főtitkára, említést tett a veszélyről, amelyben sok közel-keleti kisebbség találja magát, majd hozzátette, hogy milliók élete és egész országok társadalmi berendezkedése forog kockán. [4]
  5. Ilyen kijelentések és kezdeményezések által fény derül többek közt arra, hogy a több-évszázad óta jelen lévő keleti kereszténységet milyen mértékű veszély fenyegeti napjainkban. A Közel-Kelet Püspöki Zsinata Általános Titkárának 2015-ös számításai szerint 2010-ben[5] a régió 16 országában megközelítőleg 20 millió keresztény élt (az összlakosság 5,62%-a), akikből 5,7 millió katolikus (az összlakosság 1,60%-a). Az említett 16 ország közé tartozik Jeruzsálemen és a Palesztin területeken kívül Szaúd-Arábia, Bahrain, Ciprus, Egyiptom, Egyesült Arab Emirátus, Irán, Irak, Izrael, Jordánia, Kuvait, Libanon, Omán, Katár, Szíria, Törökország és Jemen. Azóta számos országban tovább romlott a helyzet.
  6. Ezzel a helyzettel szembesülve a térségben élő keresztények tele vannak aggodalommal és kétségbeeséssel a jövőjükkel kapcsolatban. Sokak már kivándoroltak, és még többen várnak a lehetőségre, hogy véglegesen kitelepülhessenek nyugatra.

 

Mi áll a mai nehéz helyzet hátterében?

  1. Sokféle ok rejlik a keresztényeket sújtó nehézségek mögött. A muzulmánok gyakran a nyugattal azonosítják a kereszténységet, ami iránt erős gyűlöletet táplálnak az Oszmán Birodalom bukása miatt, de még inkább Izrael létrejötte és az arab-izraeli háborúk miatt. Sokszor egyszerűen csak azért válnak támadások célpontjává a keresztények, mert ők a társadalom leggyengébb csoportja, és így őket könnyen meg lehet vádolni a fennálló hatalom támogatásával. Sokszor, a puszta tény, hogy keresztények, elviselhetetlen a szélsőségesebb iszlamisták számára. Ezért válnak a keresztények természetes áldozataivá a Közel-Keletet szétszaggató általános erőszakhullámoknak, bár a vak, erőszakos tettek semmilyen közösséget sem kímélnek.
  2. A sok reményt keltő 2011-es „arab tavasz” óta a térségbeli keresztények és a térség más lakói is teljes bizonytalanságban élnek. Egyiptomban a helyzet mára viszonylag lenyugodott, de Irakban, Szíriában, Jemenben és Líbiában továbbra is kétség és bizonytalanság uralkodik, ahol egyre több nemzetközi fegyveres beavatkozás történik. Mindezek mellett nem feledkezhetünk meg a Szentföldről, ahol a politikai kiegyezés hiányából fakadó erőszakos események állandó feszültséget táplálnak az izraeliek és a palesztinok között, ami miatt mindkét nép szenved.

 

Nagy elvárások

  1. Mindenek ellenére a közel-keleti keresztények és az arab népek tragédiája ne akadályozzon meg minket abban, hogy meglássuk a népfelkelésekben a remény jeleit. De mit jelentenek ezek a jelek? A térség lakosai jobb életet akarnak; az egymást követő hatalmi rendszerek nem voltak képesek megjavítani a társadalom helyzetét; a politikai iszlám pedig, mely gyakran az egyetlen szervezett ellenzéki erőt képviselte, teljesen kudarcot vallott a modern elveket is magába foglaló államrendszer kialakításában. A felkelések kezdetén az emberek kifejezték kívánságaikat az emberi méltóság tisztelete, a modern értékek szerinti emancipáció, a demokrácia, az emberi jogok, a társadalmi igazságosság, és a kommunikáció által előmozdított kulturális nyitottság iránt. Ezek a felkelések nem váltak valós, sikeres, politikai és közgazdasági programokká. A központi vezetőség állandó tehetetlensége, a meglevő nemzeti gondok, és egy egységes és világos tervekkel rendelkező ellenzék hiánya látványosan teret adott a káosznak, a hirtelen felbukkanó szélsőséges csoportoknak, és idegen beavatkozásnak.

 

II: SZÜKSÉGES ÉRZÉKENYSÉG EGY ÚJ JÖVŐ ELKÉPZELÉSÉHEZ

  1. Halljuk a nők és férfiak jajkiáltásait, legyenek azok keresztények, muzulmánok vagy bármilyen más hitvallásúak. Osztozunk a jelen események fájdalmaiban, és a jövőbeli bizalmatlanságban. Emiatt nem állhatunk tétlenül, megelégedve a szemünk előtt lefolyó szörnyűségek tudatával. A keresztényi remény és felelősségtudat arra késztet bennünket, hogy együtt dolgozzunk másokkal a széthúzás és a halál, pusztító erejének megállításáért.

 

Az irányelvek lényege: az üzenet érthető megfogalmazása

  1. A Közel-Kelet válsága elsődlegesen egy „crise de la Parole,” a szavak válsága. Elhallgatott, vagy cenzúrázott beszédek, megcsonkított vagy megtévesztő nyilatkozatok, az emberek mindennapi életétől elszakadt kijelentések… Mindezek a teljes politikai csődhöz vezettek. Továbbá mindezek megrontották a kultúrát és a vallást is. A térség népei vágynak a szólásszabadságra. Különösen a politikában, az emberek követelik az önkifejezés jogát, amit gyakran beszennyez a pártoskodás, a törzsi rendszer, a korrupció, és a vallási jelszavakkal való manipuláció. A politikához közelálló érdekcsoportok általában rosszul kezelik a gazdaságot. Gyakran beszélnek a demokráciáról és az átláthatóságról, de ezek csupán nagy szavak az ünnepélyes beszédekben, és nem igazán próbálják megvalósítani vagy támogatni ezeket. A kisebbségi csoportok gyorsan a nemzeti élet perifériájára kerülnek, legjobb esetben megtűrten, de hamar gyanúsítások és támadások érik őket, amint eluralkodik a bizonytalanság az országban.
  2. A demokráciához szükséges oktatás erős elköteleződést igényel mindenkitől, kezdve a politikai vezetőktől, az összes oktatási intézményig. Valójában, egy életképes társadalom felépítéséhez a kultúra, közös tudás és az egyetértés alkalmazásával kell eloszlatni minden bizalmatlanságot, előítéletet, és a leegyszerűsített valóságképet. További nélkülözhetetlen polgári és oktatási igények a meghallgatás, a párbeszéd, a tisztelet, a konfliktus-kezelés, és hogy egyén és a közösség megkapja az őt megillető helyet a társadalomban. Az állampolgársághoz szükséges oktatás igényli az emberi jogok tényleges ismeretét, továbbá igaz képet alkot az úgynevezett „laicitásról” (az állampolgár, aki elfogadja és tiszteli a kulturális és a vallási pluralitást). E feltételek alatt a vallás elfoglalhatja méltó helyét a társadalomban, és pozitívan hozzájárulhat az együttéléshez.
  3. Érdekcsoportok, amelyek monopóliumot gyakorolnak a hatalom terén, kézben tartják a politikát is. Ennek eredményéül, az egyén, mint legkisebb rosszat, a saját kisközösségébe való visszavonulást választja. Az egyik lényeges kihívás, hogy a képviselővé választott nők és férfiak valóban hozzáférjenek a politikai felelősségekhez, ezáltal lehetővé téve a vezető osztály megújulását. Sok országban ez az elképzelés elérhetetlennek tűnhet, és bár igaz, hogy időigényes, e célnak elsődleges helyet kellene tulajdonítani.
  4. Országainkban fel kell fedezni a „közjó” fogalmának fontosságát, beágyazni a törvényhozásba, a politikába és a gazdaságba. Ez magában foglalja mindennapi élet és elképzelések megváltoztatását az egyenlő méltóság elősegítésének érdekében.

 

Sürgősen szükség van spirituális és vallási megújulásra

  1. A Közel-Kelet válságának van spirituális és vallási oldala is. A térséget érintő tragédiák, a közösségi terek zsugorodása, és a meg nem oldódó gazdasági gondok sok ember számára saját közösségi szokásait és hagyományait teszi személyes és spirituális identitásuk megélésének egyetlen menedékpontjává. Ennek ellenére, sokan szemük elől vesztették az élet értelmét, és még vallási vezetőikbe vetett bizalmuk is megingott.
  2. A vallás és a politika egybefonódása hozzájárult a felelősség és az érdekek elhomályosodásához. Sok esetben a vallási vezetők politikai szerepet töltenek be. Sok gondot, főleg politikai jellegűeket, nem kezeltek helyénvalóan, tehát ily módon lassan kivonultak a politika világából, át a vallásiba, megkockáztatva a gettósodást, bezárkózást és a radikalizálódást.

 

A keresztény identitás

  1. Ennek a következménye az, hogy a térség keresztényi identitása erősen megingott. Mit jelent ma kereszténynek lenni a Közel-Keleten, a kereszténység bölcsőjében? Mit jelent a Krisztust követni a jelenkori helyzetben? Milyen keresztényeket nevelünk? Hogyan teszünk tanúságot az igazságról és az igazságosságról?
  2. A keresztények nem elégedhetnek meg azzal, hogy önazonosságukat csupán az ellenzékiségből merítik (azért keresztény, mert nem muzulmán vagy zsidó). Továbbá nem szabad leszűkíteni mindössze néhány rituális és liturgiai hagyomány betartására, habár fontosak ezek is. Nem lehet úgy kezelni pusztán, mint valamit, ami előnyt biztosít egy elvándorlási tervhez. A keresztény identitásnak pozitív és felelősségteljes megerősítést kell tartalmaznia, amit személyes és egyházi szinten egyaránt, megújít a hiteles lelki élmény.
  3. Ahogy számos keleti zsinat[6] már kijelentette, az ilyen szellemi és lelki megújulás mindenképpen, a párbeszéd és vita tudatos választását jelent az egyházakon belül is. Továbbá jelenti a hit megélésének minőségét, kezdve a lelkipásztorokkal, az evangéliumi egyszerűségnek szentelt életet, és a politikai hatalomtól való prófétai távolságtartást. Ezeken kívül jelentenie kell az egyházak közti egység kiépítése iránti őszinte és bátor elköteleződést. Az egység iránt, ami már olyannyira kell a keresztény embereknek.

 

Keresztényi elköteleződés

  1. Az ilyen keresztényi elköteleződéshez hozzátartozik a „szellemi ellenállás” teológiájának kifejlesztése. Ezáltal a keresztény ember elmélyítheti, egyénileg és közösségileg, a Krisztushoz való tartozását annak érdekében, hogy újra felfedezzen egy jelenlétet, amit gyakran megakadályoz az erőszak és az intolerancia, vagy amit veszélyeztetnek az individualista és a fogyasztói trendek. Az ilyen spirituális gyökerek új lendületet hozhatnak abban, hogy hirdessük Isten gondviselését, közelségét és irgalmát a társadalom minden területén, különösen az oktatásban, az egészségügyben és a fejlesztésben. Ha ehhez a nyitott hozzáálláshoz ismét elkötelezi magát az Egyház, nem fog bezárkózni saját közösségeibe. Ily módon a Közel-Keleti Egyház képviselni tudja az emberi értékeket minden ember számára, különösen a társadalom leggyengébbjei számára.

 

Mi van a muzulmánokkal?

  1. A keresztények jogosan félhetnek a muzulmán fundamentalizmustól, az iszlám egyes ágazatainak szélsőségessé válásától, és a tömeges őrültségek – mint amilyen az Iszlám Állam is – valóban jogos félelemforrások a keresztények számára. Néhány országban az üldözések súlyosak, keresztény-ellenes erőszak egészen nyilvánvaló, és az együttélés már a múlté. De nem szabad elfelednünk, hogy muzulmán áldozatai is vannak a szélsőségességnek, mely saját vallásukból alakult ki. Az iszlám válsága nem csak a Közel-Keletet érinti, hanem az egész világ problémája. Manapság egyre nehezebb megmondani, az iszlám melyik ágazatáról beszélünk, mivel olyan sokféle bonyolult helyzet, nézőpont, és lojalitás létezik. A válság lényegében arról szól, hogy a muzulmánoknak meg kell fogalmazniuk az összefüggéseket vallásuk, történelmük, a modernitás, és a vallási szövegeik értelmezéséhez szükséges lelkiismeretes kutatás között. Emellett szükség van az iszlám két fő ágazata (szunnita és síita) közti őszinte párbeszéd kialakítására, és az erőszakról való lemondásukra.
  2. Most inkább, mint valaha, amíg lehetséges, teret kell adni a találkozásra, akár mennyire is kicsinyek a lehetőségek. A másik oldal megismerése csökkenti a félelmet és növeli a bizalmat. Mindezek után hátra van még az egyén és a csoportok érdekeit tisztelő, törvényes és demokratikus állam kialakításáért folyó harc. A térség történelmében, a XIX. és XX. századi arab reneszánsz (Al Nahda) korában a keresztények szervesen kivették a részüket, tevékenykedtek a társadalmi átalakulásban, és még ma is sok értékkel tudnának szolgálni a térségnek a következő fejezetében. A felszabadító párbeszéd elindításának kihívásában a keresztények jelenléte rendkívül sok értéket hozhat a muzulmánoknak. Ezáltal megelőzhető lesz az elszigetelődés veszélye, ami végleg megszakítaná a „másikkal” való kapcsolatot.

 

Nemzetközi felelősség

  1. Ezt az erőszakkal és halállal sújtott régiót nem lehet úgy vizsgálni, hogy figyelmen kívül hagynánk a helyi és nemzetközi hatásokat és felelősségeket. A béke és stabilitás megvalósításának szándéka nem csak a helyi szereplők felelőssége. Jogosan kérdőjelezhetjük meg azokat a politikákat és érdekeltségeket, – a kapcsolódó pénzügyi manőverekkel együtt – amelyek idáig vezettek.
  2. Száz évvel a Sykes-Picot egyezmény után, amely megrajzolta a régió határait, látszólag visszatértünk egy időszakba, ma úgy látszik új körvonalakat és egyensúlyt keresünk, nehogy további határváltoztatások és országszakadások még tovább gyengítsék a kisebbségeket és az együttélés készségét. A helyi hatalmak és a nemzetközi közösség hivatottak a felelősségvállalásra. Fel kell adniuk a Machiavellista viselkedéssel, a passzív hozzáállással és az ideológiai harcokkal, amelyek csak súlyosbítják a régóta tartó, emberi, erkölcsi és kulturális káoszt a Közel-Keleten. Ehhez tartozik, hogy a régiót már oly sok évtizede sújtó izraeli-palesztin helyzet igazságos megoldása új kilátást nyitna meg egymás kölcsönös megértése és az együttélés felé.
  3. A régió újjáépítésének hosszú folyamatához az első lépés, a másokkal való minőségi párbeszéd vállalása lenne. A Közel-Kelet oly sokat tudna adni lakosainak és a világnak egyaránt, és ebben helyük lenne a keresztényeknek is.

 

(Fordította: Szelenge Micheel)

  1. június

[1] Information given by the United Nations Office for the Coordination of Humanitarian Affairs http://www.unocha.org/syria (site consulted on 14 June 2016)

[2] Common declaration of Pope Francis and the Ecumenical Patriarch Bartholomew I, nº8 (Jerusalem, 25 May 2014).See : http://w2.vatican.va/content/francesco/en/speeches/2014/may/documents/papa-francesco_20140525_terra-santadichiarazione-congiunta.html (site consulted on 14 June 2016)

[3] Joint declaration of Pope Francis and Patriarch Kirill of Moscow and all Russia, nº8 (Havana, 12 February 2016). See: http://w2.vatican.va/content/francesco/en/speeches/2016/february/documents/papafrancesco_20160212_dichiarazione-comune-kirill.html (site consulted on 14 June 2016)

[4] 4United Nations – Security Council, Meeting of 27 March 2015 on the Situation in the Middle East (The victims of attacks and abuses on ethnic or religious grounds in the Middle East). See: http://www.un.org/press/fr/2015/CS11840.doc.htm (site consulted on 14 June 2016)

 

[5] See The Report of the General Secretary of the Synodus Episcoporum (Archbishop Nikola Eterović), The Catholic Church in the Middle East : Communion and Witness, Vatican City, 2010, p. 9 http://www.vatican.va/roman_curia/synod/documents/rc_synod_doc_20101010_relazione-seg-gen_en.pdf (site consulted on 14 June 2016)

 

[6] See : Council of Eastern Catholic Patriarchs, Together before God for the welfare of the individual and of society (about coexistence between Muslims and Christians in the Arab world), Third Pastoral Letter, Christmas 1994 (http://www.cpco.me/fr/images/3e_lettre_en.pdf)